Erdő emlékére

Nehéz olyan valakinek a nekrológját megírni, akihez az ember akarva, akaratlanul is jobban kötődött. Állatvédőként elvileg azt kellene mondani, hogy mindenkit egyformán szeretünk, de akkor egyben azt is kimondanánk, hogy nem vagyunk emberek, mert erre egyetlen szív sem képes. Igen, vannak kedvenceink, vannak, akik közelebb kerülnek hozzánk valamiért, de attól lesz az egész mégis kerek, hogy szerencsére nem mindenkinek ugyanazok a kedvencei, illetve az erősebb kötődés mellett a többieket sem szeretjük kevésbé.

Erdő egy ilyen kutya volt. Emlékszem rá, amikor egy hideg éjszakán az Északi-Középhegységbe kirándultunk Zsinivel, hogy a talált, sovány, sánta és púpos hátú magyar vizslát elhozzuk. Ő volt Erdő.

Ilyen állapotban volt...

Már a kocsiba rakáskor tudtam, hogy ő más. Semmi, de semmi nem volt rajta szokványos, bicegett, a feje aránytalanul nagynak tűnt a sorvadt testéhez képest. Tárnokra, a kennelsorunkra került, aztán nem sokra rá kórházba. Megtudtuk, hogy az egyik hátsó lába valamikor eltört, nem jól forrt össze, emiatt sorvadtak le az izmok, s emiatt bicegett. Időközben rájött, hogy a kan kutyákat már nem, minket viszont mindennél jobban szeret. Az egyik leglelkesebb vizslánk volt a soron, ha sétáról vagy egy kis szeretgetésről volt szó, de soha nem tolakodott, nem ugrált, hanem a maga úrikutya mivoltában elvárta a figyelmet.

Tárnokon...

Tárnokon egyik önkéntesünkkel

Aztán gazdához került. Gomba vitte, mi pedig, akik kimaradtunk ebből az átadásból, boldogan gondoltunk arra, hogy Erdő végre boldog. A legnehezebb dolgok egyike elengedni azt, akit az ember szeret, de egyben ez a legfelemelőbb is: ezért csináljuk! Egy kennelsori elhelyezés, de még egy ideiglenes befogadó sem lehet az, amit egy végleges, szerető otthon jelent, minden védencünk számára ezt szeretnénk biztosítani. Erdő révbe ért, s bár sokat gondoltunk rá, a hétköznapok átvették a gondolatok felett az uralmat, új kutyák jöttek, s ha Erdő nem is elfelejtődött, de nem volt annyira napirenden: élt a családjával nagy összhangban. Ha kaptunk róla híreket, kinek titkon, kinek vállaltan, kicsit elszorult a szíve, jó volt őt látni, de nem kívántuk, hogy valóban, az életben is újra összefussunk.

Az első örökbefogadó családnál...

Büszke lehetnék rá, hogy nekem megadatott, hogy újra lássam, de nem tölt el büszkeséggel, mert erre akkor került sor, amikor visszaadták őt. Az egyik állatorvosi látogatását volt alkalmunk nekünk bonyolítani, s ideiglenes befogadójától a kórházig elhalmoztam rajongásommal, kétségeimmel és miértjeimmel. Erdő nem volt jó bőrben, de lelkileg ugyanaz az úrikutya volt, aki a mancsa köré csavart. Tudtam, hogy ő is megismer, ezt az ember mindig tudja. Erdő új életet kezdett az ideiglenes befogadói, s azok két csodálatos vizsla szukája oldalán, de sajnos már nem volt a régi. A lábai szét-szétcsúsztak, kisebb-nagyobb gondok jelentkeztek gyors egymásutánban. Aztán eljött a nap.

Az új gazdinál, Erzsébetnél...

Erdő elment, de örökre belénk égett. Ő marad a mi kis bicebóca öregurunk, akinek lehet, hogy nem úgy alakult tökéletesen az élete, de az utolsó időszakban egészen biztos boldog volt. Ezzel a tudattal talán egyszer mi is el tudjuk az emlékét engedni. Addig pedig hiányzik fel-felsejlőn.

...ahol így szerették őt.

(Réka)