Az élet megy tovább

Az egész egy Ropi nevű vizslával kezdődött, aki az Illatos útra került be sok-sok évvel ezelőtt. Sokan szerettek volna neki segíteni, hiszen idősecske volt, és nem titok: fajtatiszta, ami miatt jobban meg is akadt rajta az ember szeme, mint keverék társain. A Futrinka Egyesület későbbi alapítói akkoriban már mentettek kutyát - más szervezeti kereteken belül vagy magánszemélyként, így Ropi híre is elért hozzájuk. Ez volt az indulópont, amikor megteremtődött a kapcsolat a németországi Vizsla-in-Not szervezettel is. Nem tegnap volt, s gyakorlatilag azt, hogy mostanra ilyen minőségű fajtamentő tevékenység alakulhatott ki, sokban köszönhetjük nekik is, hiszen akkoriban még keveseknek volt internethozzáférése, nem volt általános az állatvédő tevékenység támogatása (persze ez most sem az, de sokat javult a hozzáállás az elmúlt évek alatt), nehezebb volt megteremteni az elhelyezés, ellátás körülményeit. Mi magunk is nagyon fiatalok voltunk akkoriban, ami egyrészről több szabadidőt, viszont mégis kevesebb lehetőséget jelentett. A mentési munka kezdetén voltak a németországi partnerünk által utófinanszírozott vizslák (ilyenek most is vannak), illetve az itthon gazdára várók. Mind a két esetben magánszemélyek finanszírozták a mentést: az első esetben meghitelezték a költségek fedezetét, majd hónapokkal később részben vagy egészben visszakapták ugyan, de addigra megint benn állt sokszor többszázezer forint is a kutyák mentésében, illetve az itthoni gazdikeresőknél a csapat havonta fix felajánlásai alapján dobta össze a költségekre valót. Nem titok, az volt az az idő, amikor csak magunkra számíthattunk, de már akkor is fontos volt, hogy ne magánszemélyi nevünk, hanem egy szervezet neve alatt végezzük a mentési munkát, hiszen a jogi személy, ha mindig van elkötelezett ember, örök életű lehet, míg mi eleve emberi mivoltunkból nem vagyunk azok, de fiatalként számos, a magánélettel, munkával kapcsolatos tervünk is volt, amely befolyásolhatta a hosszú távú állatvédelmi tevékenységet.

Az idő minket igazolt: mentek régi és jöttek új emberek az évek során, de egy dolog stabilan maradt, a Futrinka Egyesület év évet követve mentette az esélytelen keverékek, német dogok és tacskók mellett a magyar vizslákat is, mint ahogy teszi ezt most is.

Nem mondjuk, hogy eddig minden zökkenőmentesen ment. Számtalan válságot átéltünk már, sok minden történt, vannak olyan dolgok is, amelyeket a mai fejünkkel már máshogy csinálnánk. Nem most történik először, hogy valaki máshol folytatja, ezen is át fogunk valahogy jutni, mégha egyre nehezebben is megy.

Belevágni valamibe könnyű, mi is lelkesen és naivan kezdtük. Azóta több, mint ezer örökbeadott kutyával a hátunk mögött pontosan érezzük, hogy ez mekkora felelősséggel jár, hogy milyen komoly döntéseket kell sokszor meghozni és hogy az ember nem teheti félre, ha nincs valamihez kedve: ez nem az a hobbi. Sok-sok áldozatos, mondhatni "arctalan" ember együttműködése, együttdolgozása tette lehetővé 2005 óta, hogy mentsünk. Sok mindent láttunk, tényleg, visszaemlékezni sem mindig könnyű.

A Bogyó gyerekek nem élték volna túl anno, ha nincs nekünk olyan, amúgy a mai napig velünk együtt dolgozó ideiglenes befogadó családunk, akik a pár napos babákat óránként-kétóránkét cumiztatja. Egyáltalán nem volt senki biztos abban, hogy a gyepmesteri telepre pár naposan leadott, gyakorlatilag halálra ítélt felesleges vizsla babák túlélik. Mindhárman megérhették a felnőtt kort, mert szerencséjük volt.

A Főzelék gyerekek már nem voltak ilyen szerencsések. A csont és bőr apróságok közül csak néhányan maradtak, pedig küzdöttünk értük is, de elkéstünk. A mamájuk nem tudta őket melegen tartani, etetni sem, hiszen csont és bőr volt ő maga is. Az aprócska kutyák minden csontját látni lehetett úgy, hogy közben tudtuk: tele vannak féreggel. Kihűltek, legyengültek. Még elbúcsúzhattunk a csapattól, aztán jöttek a napok egymás után és elment az első, majd a második, a harmadik... Mindannyiunkat megviselt, de nem lehetett kiszállni, hiszen a tudás nem csak hatalmat ad, hanem elkötelezetté is tesz, minket pedig már kerestek, hívtak, ha bajban lévő vizslába futott valaki.

De nem csak babavizsláink voltak, sok siheder kanapéromboló, kerítésen átmászó, hiperaktív, vagy "tenyésztésből" kivont, szaporító által kizsigerelt és számtalan idős, daganatos, beteg kutyát is gondoztunk. Minden vezető, minden csapatösszeállítás változtatott, javított, fejlesztett, a kezdeti pár panziós helytől jutottunk el a tárnoki kennelsorig és az ideiglenes befogadók intenzívebb jelenlétéig. Semmi nem egy emberen, minden a csapaton múlt.

Mint minden hasonló tevékenységnél, itt sem kerülhettük el a vesztegéseket, több olyan kutya került a gondozásunkba, akiket a gazdája valószínűleg meghalni rakott az út mellé, akiket elhanyagoltak, akik úgy sérültek, hogy nem volt visszafordítható. Sokszor kellett meggyászolnunk kutyákat, akikhez kötődtünk, s bár sokan azt gondolnák, hogy ehhez az évek során hozzá lehet szokni: nem lehet. Mindig fáj, mindig rossz, mindig szívet tépő. De menni kell tovább, mert nagyon sok kutya, köztük magyar vizsla is, van bajban, várja altatás, kóborolt vagy szenved.

Ugyanúgy, ahogy 2005 óta tesszük folyamatosan, most is felállunk, bár leülni sem nagyon volt idő: tesszük, ami miatt létrejöttünk, mentjük a kutyákat, végezzük a magyar vizsla fajtamentést, s megköszönjük, ha ehhez továbbra is kapunk tőletek támogatást, bátorítást, visszajelzést. Mert az élet nem áll meg, megy tovább.