Méreten felüli fogás (I Filfil good)

Előzmény: 2014. január 31-én idős gazdája leadja Durcit, a három éves német vizsla keveréket az Illatos úton. A leadási papíron gondosan rögzíti, hogy a kutya korábban lakásban élt, hogy pórázképes, de viselkedési problémaként azt is, hogy a kutya morog és félénk. A leadás okaként saját betegségét jelöli meg.

Egy esős, ködös februári reggelen a főváros ebrendészeti telepe előtt várakozunk, hogy kinyissanak. A 117K-ért jöttünk, aki egy német vizsla keverék. Alapvetően magyar vizslákat mentünk, de rendre vannak német vizslák is a fajtamentő csoport gondozásában. A 117K egy német vizsla keverék kan, fiatal-felnőtt, a kép alapján nem csak szépnek, de kedvesnek is tűnik. A német vizsla nem játék, mint ahogy egyik kutya sem az, de a német vizsla még úgy sem, mint egy másik, tudjuk ezt jól, s azt is, hogy sokan nem látnak mást, csak egy csokoládé színű, hosszú fülű kutyát, ezért is furcsa, hogy a rendelkezésre álló több, mint egy hét alatt senki nem vette magához a telepről. Mi lehet a gond...?

A gondozó a kennel felé vezet, s a gond már messziről látszik. Nem, nem forog a kutya szeme vérben, nem acsarkodik agyarként villogó szemfogát mutatva, nem őrjöng, nem hiányzik a fél feje, nem egymillió éves, semmi ilyen. A kutya nagy. Nem csak úgy egy kicsit nagy, hanem hatalmas, a marja 65 cm körül, mint egy póniló. A külső kennelt teljesen betölti, az egész kennel egy nagy kutya és fordítva. Veszettül csóvál, látszik, hogy ki akar onnan jönni, s az is, hogy semmi gondja az emberekkel, pontosan tudja, hogy mire számíthat tőlük. A gondozó közben mesél róla, merthogy kezelik a lábát, s így jobban megismerhette már...

Kezelik a lábát... Az új információ azonnal a lábaira tereli az ember tekintetét. Mind a négy megvan, a leltár teljes, de valahogy mégsem. Ahogy elindulunk a kennelből, látszik, hogy az egyik hátsó úgy nyeklik, ahogy nem szabadna neki. Valami ott nincs rendben, s ha most gazdaként kellene mérlegelnünk, nem csak azt vennénk latba, hogy egy pónilóval osztjuk meg majd az életünket a továbbiakban, hanem azt is, hogy műthető vagy nem műthető az a láb, s ha műthető, a hatszámjegyű műtéti költség (a számjegyek száma nem nagyon kérdés sajnos) egyessel vagy kettessel kezdődik majd, s nagyot sóhajtva, a feladandó csekkekre, a gyermek új tavaszi cipőjére vagy a kocsi esedékes műszakijára gondolva megkérnénk a gondozót, hogy inkább mutasson valami kisebbet. (Azt biztosan nem vallanánk be, hogy nem csak a méret számít, hanem az is, hogy a bekerülési költségek tekintetében elég lesz-e a parazitamentesítés, kombinált oltás ismétlése, ivartalanítás, élelmezés halmazban gondolkodni, vagy egyből olyan kötelezettséget vállal az ember, amelyből nincs igazán kényelmes kiút.)

Filfil lesz a neve, egy barátnőnktől tudjuk, hogy így ejtik arabul a borsot, s már akkor is tetszett a hangzása, amikor először hallottuk. A kutya pedig amúgy sem hallgat az eredetiként rögzített Alex, majd Durci nevekre, ez utóbbi valahogy nem is nagyon illik rá, ahogy széles farokcsóválással húz végig a kennelsoron. Az Illatos úti orvosi rendelőben is pörgünk, szinte hihetetlen, hogy nem vágja le csuklóból az ember kezét a mélyen belevágó póráz. Az adminisztrációs feladatok letudva, mehetünk.

Repülünk a kapu felé, a sétáltató inkább papírsárkány, a kutya a szabadságtól megrészegülve, mint egy gőzmozdony, húz, s közben csóvál, vigyorog. A kapuban meg kell kicsit kapaszkodni ahhoz, hogy a nagy lendület ne repítsen át kutyát és embert a telep előtt futó forgalmas úton. Hatalmas sóhaj, ez mindig helyénvaló, ha az ember kutyával hagy el egy gyepmesteri telepet. Megmenekült, innentől már csak felfelé vezethet az út!

A német vizsla méretre tervezett szállítóboxba Filfil nem fér be. Sehogy sem. Nem is nagyon akar, ott vergődünk a kapu előtt, megemelni képtelenség, minden karmával kapaszkodik, s közben komolyan úgy tűnik, hogy röhög. A szégyentelen! Jó, nincs más lehetőség: beszáll szállítóbox nélkül, hiába büdös és koszos. A lába miatt irány a rendelő, tudnunk kell, hogy törés vagy egyéb.

Szerencsénkre a rendelőben épp nincsenek előttünk, s bemehetünk a csokoládé pónival, akinek az oltásai rendben, de egy kennelköhögés elleni oltást még kérünk számára, biztos, ami biztos. A röntgen már nem ilyen egyszerű, annyira nem akarja, így egy kicsit sem könnyíti meg a dolgunkat. Bebódítani nem szeretnénk, nem tudunk róla semmit, túl nagy lenne a kockázata. Némi birkózás után a földön a kutya.

A röntgen nem mutat törést, valószínűleg az Achilles-ín szakadt el, sürgősen látni kellene, hogy még összehozható-e vagy marad örökre ez a természetellenes mozgás. Addig pedig Filfil, az óriás - "én tutira Jetinek neveztem volna el" - kommentálja Klári, az állatorvos - a Futrinka Egyesület tárnoki kennelsorának lakója lesz. Ahhoz, hogy a műtét után tiszta körülmények között, családban tudjon lábadozni, ideiglenes befogadót keresünk számára, de ha valaki egy aktív, neveletlen német vizsla keveréket szeretne örökbefogadni, ő is jelentkezzen bátran a magyarvizslasos@gmail.com e-mail címen. (Más kutyákkal való viszonya nem ismert, mindenkihez oda akar menni, de nem teszteltük őt.)

Zárógondolat: Valószínűleg nem Filfil az utolsó (és sajnos nem is ő az első) olyan kutya, akit idős gazdája egyszerűen lead egy gyepmesteri telepen, mert már nem bír vele. Az Illatos útról a legtöbb kutya élve kikerül, bár így is van altatás, de a vidéki telepek egy jelentős részén a leadott kutyák esélyei a nullával egyenlőek. Ezeket a kutyákat a gazdák halálra ítélik azért, mert pár évvel korábban mindenáron helyes kölyökkutyát szerettek volna, akiről nem tudták felmérni, hogy mivé cseperedik, ők maguk pedig már nem alkalmasak fizikai korlátaik miatt egy aktívabb kutya lemozgatására, nevelésére. Ezek a kutyák nem tehetnek arról, hogy nem társasági kutyák ősei, nem tehetnek arról, hogy azt akarják csinálni, ami a génjeikben van: mozogni, tanulni, játszani. Minden ilyen felelőtlen döntés áldozatául váló kutya miatt szégyellhetjük magunkat mi, emberek.