2012. október 23., kedd

Házasodtunk! - avagy találkozás a másik német partnerszervezetünkkel - 1.rész

Nemrég beszámoltunk egyik német partnerszervezetünk, a Vizsla In Not magyarországi látogatásáról.

Nem sokkal később másik német partnerszervezetünk, a Jagdefaehrten e.V. is meglátogatott bennünket, annak alkalmából, hogy vadonatúj, szigetelt kutyaházakkal ajándékoztak meg bennünket. Az egynapos tárnoki kutyaházcsere remekül sikerült és kis piknikkel zárult, mindenkinek nagyon köszönjük, aki eljött segíteni.
Alább vendégeink három részből álló beszámolójának első részét olvashatjátok – Dórinak ismét nagyon köszönjük a fordítást!

„Kedves Barátaink!

Nem szeretnénk Titeket tovább csigázni, ezzel a beszámolóval szeretnénk hírt adni arról, hogyan is zajlott a kutyaházas akciónkhoz kapcsolódó utunk, amely a segítségeteknek köszönhetően hatalmas siker volt!

Ilyen precízen megszervezett utunk még nem volt korábban! Habár az út középpontjában a kutyaházak átadása állt, természetesen a többi rendelkezésünkre álló időt is felhasználtuk arra, hogy minél jobban tájékozódjunk a magyar helyzetről, és beszélgetéseket folytassunk a helyi partnereinkkel. Ezenkívül az ott töltött idő alatt meglátogattuk az ideiglenes befogadókat, megnéztünk egy gyepmesteri telepet, meglátogattunk egy állatklinikát, akikkel a partnereink együtt dolgoznak.

Bemutatom az utunk eseményeit áttekinthetően, kronológiai sorrendben.

Szeptember 15-16.

Az autó előkészítése: valóban befér minden kutyaszállító box az autóba?


Igen, minden passzol, akkor a következő feladat gyorsan szétszedni őket újra, és a "Hammer Hundetag" résztvevői által gyűjtött tápadománnyal együtt újra be kell pakolni őket. És ehhez még jön a Wermann család tápadománya is – köszönjük szépen!

Még gyorsan néhány technikai kérdés….olaj, víz, ablakmosó rendben???

Hétfőn, szeptember 17-én, 8 órakor indultam Hemer-ből először Frankfurtba Sophie Woehlk-höz. Ott még kaptunk néhány ruhát, fekhelyet és finomságot a kutyák számára. 






Kedves Sophie!
Köszönöm szépen Neked a meghívást és a finom kávét. Még nálam is biztosan jobban fognak örülni a kutyák Magyarországon az adományaidnak.

Ezután folytattam az utam dél felé, hogy az egyik örökbe adott kutyánkat meglátogassam. Felmerült néhány probléma ennél a kutyánál, köszönhetően az előéletének, és ezeket nem egyszerű kezelni. Igen, a vizslák is, a nem megfelelő tartásuk és az előéletük miatt, lehetnek kifejezetten territoriálisak és védelmezőek is. És ezeknél a kutyáknál is meg lehet élni magaslatokat és mélypontokat is, még ha ki is állják a viselkedés tesztet! Az állatvédelem nem mindig olyan egyszerű, mint egy teszt...a befogadóknak sem!
Itt kétszeresen is köszönetet kell mondanom a vendéglátóimnak, a kávéért és a sütiért is!

Huh, már 17 óra van, gyorsan indulok Passauba. A tervbe vett szálláshely keresés az éjszakára mindig egy-egy órával el lett odázva....és hirtelen már Bécsben is találtam magam, és most még keressek szállást is??  Nem, ehhez már túl késő van. Szóval kerestem egy pihenőhelyet, és építettem tápos zsákokból, kutyaágyakból, és takarókból egy ágyat, és lepihentem.

Reggel kb. 3 órakor felébredtem, és a következőket állapítottam meg:
1.    teljesen átfagytam
2.    a tápos zsák és a kutyaágy nem igazán kényelmes
3.    fáj a hátam

Szóval indulás tovább Budapest felé, a reggeli ezúttal kimarad.

Bécset elhagyva egy súlyos karambol kellős közepébe csöppentem, ami az ellenkező irányba menő oldalon történt, sajnos meghalt egy ember. A roncsok átrepültek a mi oldalunkra.

Még egy darabig mentem, aztán megálltam egy rövid pihenőre, egy kis cicamosdás és reggeli. Reggel 10 óra körül 1340 km megtétele után érkeztem Budapestre a hotelba, elfoglaltam a szállásomat, zuhanyzás majd három óra alvás következett.

15 órakor találkoztam a hotelben Martin Ulberrel, a svájci partnerünkkel.

18.30-kor elhatároztuk, hogy egy előre be nem jelentett látogatást teszünk Tárnokon, ahol partnerünk, a Futrinka Egyesület egy menhelyi körülményekhez hasonló kennelsort bérel.


Habár nem jelentkeztünk be előre, nagyon kedvesen fogadtak minket, és körbenézhettünk.

Egy rövid kitérő után 22 órakor érkeztünk vissza a hotelbe, hulla fáradtan dőltünk az ágyunkba.
Nagy nap áll előttünk – az új kutyaházak átadása!

....folytatása következik hamarosan....!!!

2012. október 19., péntek

Erdő emlékére


Nehéz olyan valakinek a nekrológját megírni, akihez az ember akarva, akaratlanul is jobban kötődött. Állatvédőként elvileg azt kellene mondani, hogy mindenkit egyformán szeretünk, de akkor egyben azt is kimondanánk, hogy nem vagyunk emberek, mert erre egyetlen szív sem képes. Igen, vannak kedvenceink, vannak, akik közelebb kerülnek hozzánk valamiért, de attól lesz az egész mégis kerek, hogy szerencsére nem mindenkinek ugyanazok a kedvencei, illetve az erősebb kötődés mellett a többieket sem szeretjük kevésbé.

Erdő egy ilyen kutya volt. Emlékszem rá, amikor egy hideg éjszakán az Északi-Középhegységbe kirándultunk Zsinivel, hogy a talált, sovány, sánta és púpos hátú magyar vizslát elhozzuk. Ő volt Erdő.


Ilyen állapotban volt...
Már a kocsiba rakáskor tudtam, hogy ő más. Semmi, de semmi nem volt rajta szokványos, bicegett, a feje aránytalanul nagynak tűnt a sorvadt testéhez képest. Tárnokra, a kennelsorunkra került, aztán nem sokra rá kórházba. Megtudtuk, hogy az egyik hátsó lába valamikor eltört, nem jól forrt össze, emiatt sorvadtak le az izmok, s emiatt bicegett. Időközben rájött, hogy a kan kutyákat már nem, minket viszont mindennél jobban szeret. Az egyik leglelkesebb vizslánk volt a soron, ha sétáról vagy egy kis szeretgetésről volt szó, de soha nem tolakodott, nem ugrált, hanem a maga úrikutya mivoltában elvárta a figyelmet.

Tárnokon...

Tárnokon egyik önkéntesünkkel
Aztán gazdához került. Gomba vitte, mi pedig, akik kimaradtunk ebből az átadásból, boldogan gondoltunk arra, hogy Erdő végre boldog. A legnehezebb dolgok egyike elengedni azt, akit az ember szeret, de egyben ez a legfelemelőbb is: ezért csináljuk! Egy kennelsori elhelyezés, de még egy ideiglenes befogadó sem lehet az, amit egy végleges, szerető otthon jelent, minden védencünk számára ezt szeretnénk biztosítani. Erdő révbe ért, s bár sokat gondoltunk rá, a hétköznapok átvették a gondolatok felett az uralmat, új kutyák jöttek, s ha Erdő nem is elfelejtődött, de nem volt annyira napirenden: élt a családjával nagy összhangban. Ha kaptunk róla híreket, kinek titkon, kinek vállaltan, kicsit elszorult a szíve, jó volt őt látni, de nem kívántuk, hogy valóban, az életben is újra összefussunk.

Az első örökbefogadó családnál...
Büszke lehetnék rá, hogy nekem megadatott, hogy újra lássam, de nem tölt el büszkeséggel, mert erre akkor került sor, amikor visszaadták őt. Az egyik állatorvosi látogatását volt alkalmunk nekünk bonyolítani, s ideiglenes befogadójától a kórházig elhalmoztam rajongásommal, kétségeimmel és miértjeimmel. Erdő nem volt jó bőrben, de lelkileg ugyanaz az úrikutya volt, aki a mancsa köré csavart. Tudtam, hogy ő is megismer, ezt az ember mindig tudja. Erdő új életet kezdett az ideiglenes befogadói, s azok két csodálatos vizsla szukája oldalán, de sajnos már nem volt a régi. A lábai szét-szétcsúsztak, kisebb-nagyobb gondok jelentkeztek gyors egymásutánban. Aztán eljött a nap.

Az új gazdinál, Erzsébetnél...
Erdő elment, de örökre belénk égett. Ő marad a mi kis bicebóca öregurunk, akinek lehet, hogy nem úgy alakult tökéletesen az élete, de az utolsó időszakban egészen biztos boldog volt. Ezzel a tudattal talán egyszer mi is el tudjuk az emlékét engedni. Addig pedig hiányzik fel-felsejlőn.

...ahol így szerették őt.

(Réka)

2012. október 9., kedd

Bagoly mondja...

Bagoly egy ketrecben élt, nem nagyon volt része odafigyelésben, szeretetben. Nem is nagyon tudta, hogy mi az, hogy mit jelent az emberekkel való kapcsolat.

innen indult...

A gondozásunkba került. Az első napokban, hetekben a sétáltatás alatt folyamatosan mormogott, nem támadólag, csak úgy jelzés értékkel, hogy ő még nem tudja, hogy mi mit akarunk, és ha esetleg rosszat akarnánk, akkor azt azonnal felejtsük el. Igyekeztünk őt megerősíteni abban, hogy az emberek jók, és egy idő után neki sem volt ellenére a simogatás, odafigyelés. Emellett végre, a hosszú bezártság után rájött arra is, hogy a rendszeres séták, különösen a támogató emberi jelenléttel jók. Igaz, hogy más kutyákkal nem tudtuk őt összeengedni, mert domináns, s bár azóta is rendre megpróbáljuk, de sajnos a saját habitusa szab gátat annak, hogy egy másik kutyával mozgassa le hatalmas energiáit.

Bagoly nyitása a világra sajnos nem várt eredményt hozott. Annyira igényelte a törődést, szeretetet, odafigyelést, hogy elkezdett felugrálni, és csipkedni. Ezt olyan tökélyre fejlesztette, hogy már a kennelből is kész rémálom volt kihozni, és az ember bizton számíthatott rá, hogy sérülés nélkül nem ússza meg a sétát.

Én is úgy voltam vele, hogy amikor őt kellett kivenni a kennelből, összeszorult a gyomrom. "Jaj, már megint ő" - gondoltam, és igyekeztem a lehető legkevesebb sérülést összeszedni, ez hol sikerült, hol nem. Próbáltam túlélni a kint léteket, ami sem neki nem volt élvezet, sem nekem. Már-már elfogadtam, hogy ő ilyen, és hogy ez mindig így lesz, de aztán összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy kilépek a "túlélésből", s megpróbálom megoldani a Bagoly által feladott leckét.



Elkezdtem vele "dolgozni". Nem hiszek a retorzió, a negatív erősítés erejében, ebből fakadóan nem is alkalmazom, s sajnos nem is vagyok egy túlságosan határozott, szigorú kutyás sem. Számomra az út mindig a belátáson, és a pozitív megerősítésen keresztül vezet, mégha sokszor az a hosszabb, az a nehezebb út, akkor is. Bagoly esetében hihetetlenül nehéz volt az indulás, hiszen ki kellett lépnem a védelmi zónámból, Bagoly viszont még mindig az ő ugrálva csipkedős, harapós verziójában adta el a figyelem iránti vágyát. Gondoltam, hogy az jó irány lehet, ha megtanulunk ülni, hiszen azt minden kutyának tudnia kell, s a tanuláshoz motivációként kapcsolom a simogatást, szeretetet, amikor ugrál, akkor "nem szeretem". Bagoly szerencsémre okos fiú, s nagyjából a harmadik-negyedik lecke után elkezdte érteni, hogy mi mivel függ össze, s enyhült a teher is, bár ki-bevinni még mindig rémálom volt, mint ahogy az első percek is azok voltak a kifutón.

video

Amikor kialakult egyfajta bizalmi kötelék közöttünk, elkezdtem vele sétálni. Először rövidebb sétákat tettünk, majd hosszabbakat, mostanra lesétálunk a patakig úgy, hogy ha nem fognám a pórázt is jönne velem, már nem húz, nem ugrál, élvezi az együttlétet, szimatolgat, felfedezi a világot. De közben mindig az egyik szeme rajtam van, ha hívom, elsőre ott terem, semmi, még egy a kerítésnél őrjöngve ugató kutya vagy egy izgalmas szag sem térítheti el ettől. Az úton való átkelés még nem megy tökéletesen, de talán lassan megérti azt is, hogy ott nem azért állunk meg, mert játszani kell, hanem mert autók jöhetnek. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a kutya elengedve sétáltatós fajta, a saját mentett kutyáimban is nagyon sokára bíztam meg annyira, hogy erdei sétáink során el merem őket engedni, de a közelünkben lévő parkban még most sem, mert ha valami kizökkenti őket a nyugalmukból, gondolkodás nélkül, balesetveszélyes helyzetet előidézve hazamennének. Bagolynál - bevallom - a patak parti sétán, ahol csak mi vagyunk, s belátható az egész terep, néha elengedem a pórázt, hogy érezze, hogy milyen csak a láthatatlan  kötelékben sétálni. Ő is figyel rám, én is figyelek rá, s közben mindkettőnk arcára hatalmas vigyor ül. Ő szabad, én meg már nem rettegésként élem meg a vele való találkozást.

Léna és Bagoly

A kifutós munkánk is lassan beérik, de ehhez az kell, hogy mindenki, aki Tárnokra jár, erősítse benne ezt: mostanra tökéletesen tud ülni parancsra, s megtanult labdázni is. (Az elején egyáltalán nem értette, hogy miért akarom a szájába tenni a teniszlabdát, mostanra már elfut érte, visszahozza vagy a szájában tartva rohangál körülöttem önfeledten.) Egyre élvezetesebb a vele való lét, s bár még mindig van, hogy felugrál, de amint szól az ember, hogy azt nem szabad, s megkéri, hogy üljön le, mosollyal az arcán dobja le a hátsóját a földre, és várja a jutalmat, ami "csak" egy simogatás.

Neki azonban mégis mindennél többet ér.

  video

Bagoly domináns, inkább egyedüli kutyának való. Hozzáértést igényel, de egyszer tökéletes, bújós kutya válik belőle, aki végleg elhagyja a felugrálást, nem okoz túlcsorduló szeretetből fájdalmat senkinek, s boldog, gazdis kutya lesz.




2012. október 5., péntek

MALEK története, avagy: Miből lesz a cserebogár?



Szombat este mindenki fáradtan, de elégedetten tért haza a születésnapi sétanapból. Az együtt töltött nap már bőven elég ok volt mindenkinek az örömre: ritkán adatik meg, hogy a csapatból ilyen sokan összegyűljünk anélkül, hogy tízen húszfelé rohangálnánk, kutyákat hoznánk-vinnénk, kennelt takarítanánk, stb.

Persze délelőtt most is nagyjából ez történt, de miután a segítőinknek köszönhetően minden tárnoki kutyánk egyszerre sétálhatott, nagy részük azonnal ki is dőlt hazaérve - nem is a nagy távtól, de a nagy kavalkádtól, amit a rengeteg ember és kutya közös sétája jelentett - és mi nyugodtan üldögélhettünk és beszélgethettünk egy kicsit, ami már önmagában elég ok lett volna arra, hogy aznap este jól aludjunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy hazaérve azért nem mindenki kapcsolta volna be a gépét, hogy összeszedje a teendőket a következő napokra, egyeztessen a csapatával és persze ránézzen az emailekre, hátha valami fontos érkezik...és bizony még aznap este hatalmas hír érkezett: Malek kutyánk, aki néhány hete utazott Németországba szerencsét próbálni, gazdijelöltnél van, aki még két hetet kért, hogy megbizonyosodjon róla, Malek lesz az ő kutyájuk.

Innen indult...
Talán nem tűnik ez olyan különleges hírnek, hiszen sok kutyánk vár itthon hiába gazdára és talál otthonra német családokban. De Malek esete tényleg különleges: ő az a kutyánk, akit egy állatvédő mentett ki egészen rettenetes körülmények közül. Malek csontsovány volt, és láncon tartották, ami a törődés teljes hiánya mellett oda vezetett, hogy Malek neurotikus tüneteket kezdett produkálni: kergetni majd rágni kezdte a saját farkát, amit végül csonkolni kellett. A Maleket megmentő hölgy végül a mi segítségünket kérte, és mi átvettük őt. Az első napokban/hetekben Malek rettenetesen rosszul viselte a változást: csak feküdt a házában és morgott, ha valaki közeledett felé. Mivel minden közeledésünkre rosszul reagált, úgy döntöttünk, inkább hagyjuk békében, és szemkontaktus és érintés nélkül, tisztes távolságból, inkább egymással mint hozzá beszélve szoktatjuk hozzá az emberek jelenlétéhez.

Malek a Futrinka Egyesületnél

Malek egyre okosabb, ügyesebb, figyelmesebb lett
Nagyon szeretett labdázni...

...és pancsolni is :)
Lassan, de Malek működni kezdett, a kutyák társaságát már kezdte élvezni, a miénket is kezdte megszokni, azonban ha bárki a hátsójához ért, azonnal támadni kezdett. Rendszeresen kergette a farkát, amiből nagyon nehezen lehetett kizökkenteni, szívszorító volt tehetetlenül nézni.

Szép lassan azonban megszokta az új környezetet és nyitni kezdett az emberek felé is, egyre felszabadultabban élvezte a kifutóban velünk töltött időt, a nyári pancsolásokat, felfedezte a labdázás örömét és, ami a legfontosabb, a simogatásét. Eközben folyamatosan B vitamin tartalmú tablettával, Milgammával igyekeztünk támogatni  gyenge idegrendszerét. A vitaminból és türelem és szeretet kombinációjából álló kúra sikeresnek bizonyult: Malek egyre kevesebbet veszett össze a saját fenekével, habár előfordult, hogy például egy ízletesebb ennivaló illata újra kihozta a sodrából és nekitámadt az arra pályázó, háta mögött lévőnek vélt, valójában nem létező ellenségnek, s mivel csak a saját fenekét és csonkolt farka helyét találta ott, hát azzal kezdett el pörölni. De már nem kellett többé ölbe tett kézzel, tehetetlenül néznünk, hiszen már figyelt ránk és ki tudtuk zökkenteni az ilyen helyzetekből.

Malek hatalmasat fejlődött a nálunk eltöltött idő alatt, pedig nálunk ugye "csak" egy kennelsoron volt. Sosem kételkedtünk abban, hogy habár száz százalékosan egészséges és kiegyensúlyozott kutya már sosem lesz belőle, egy hozzáértő családban vagy gazda mellett még sokkal tovább is fejlődhet. Abban sokkal inkább kételkedtünk, hogy egy ilyen család jelentkezni fog nálunk egyhamar....

Malekra akkor csillogott rá a szerencse újból, amikor az egyik németországi partnerszervezetünk, a Vizsla in Not nyár végén meglátogatott bennünket (az ő beszámolójuk itt >>> olvasható): Malek története és a vele való találkozás mély benyomást tett vendégeinkre is.

Malek nem sokkal később elutazhatott Németországba, mi pedig félve, de bízva engedtük őt el a nagy útra, hiszen láttuk már, mennyire rettenetesen megviseli mindenféle változás az életében, és micsoda türelem kell majd a kinti "beüzemeléséhez". Felkészültünk arra is, hogy probléma esetén minél könnyebben visszajuthasson hozzánk, Tárnokra, de ezt a kitörési esélyt meg kellett adnunk neki.

Malek Németországban ideiglenes befogadó családba került. Az első hírek nem voltak túl biztatóak: Malek nagyon ideges volt, érkezését követően egész éjszaka ugatott és még a rajta lévő pórázt sem sikerült levenni róla, mert harapni próbált. Ez a család hamar feladta, ezért Malek átkerült egy tapasztaltabb családhoz. Malek ugyan harapós kedvében volt itt is, de a család kitartónak és türelmesnek bizonyult.

Szombat este pedig egy olyan emailt kaptunk, amelyre őszintén szólva, még nem számítottunk: az új befogadók egy állatorvossal egyeztetve azt a célt tűzték ki maguknak, hogy Malek elhagyja az eddigi gyógyszereit, és azok nélkül próbál meg teljes értékű kutyaéletet élni... Még két hétig "próbaidőn" van, de a jövő héttől már kutyaiskolába is járnak vele, és Malek eddig remekül veszi az akadályokat. A mi egykor neurotikus és autisztikus tüneteket mutató Malekunk különleges kutya, és úgy néz ki, egy legalább ennyire különleges emberrel hozta össze a sors, aki meglátta benne ugyanazt a kincset, mint először az őt megmentő magánszemély, majd mi, és a német partnerszervezetünk tagjai is: Azt írta Malekről, hogy számtalan kutyával volt már dolga, de ilyen jó kutyája még sosem volt...

A legfrissebb kép... ágyban alszik új gazdáival :)