 |
| innen indult... |
A gondozásunkba került. Az első napokban, hetekben a sétáltatás alatt folyamatosan mormogott, nem támadólag, csak úgy jelzés értékkel, hogy ő még nem tudja, hogy mi mit akarunk, és ha esetleg rosszat akarnánk, akkor azt azonnal felejtsük el. Igyekeztünk őt megerősíteni abban, hogy az emberek jók, és egy idő után neki sem volt ellenére a simogatás, odafigyelés. Emellett végre, a hosszú bezártság után rájött arra is, hogy a rendszeres séták, különösen a támogató emberi jelenléttel jók. Igaz, hogy más kutyákkal nem tudtuk őt összeengedni, mert domináns, s bár azóta is rendre megpróbáljuk, de sajnos a saját habitusa szab gátat annak, hogy egy másik kutyával mozgassa le hatalmas energiáit.
Én is úgy voltam vele, hogy amikor őt kellett kivenni a kennelből, összeszorult a gyomrom. "Jaj, már megint ő" - gondoltam, és igyekeztem a lehető legkevesebb sérülést összeszedni, ez hol sikerült, hol nem. Próbáltam túlélni a kint léteket, ami sem neki nem volt élvezet, sem nekem. Már-már elfogadtam, hogy ő ilyen, és hogy ez mindig így lesz, de aztán összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy kilépek a "túlélésből", s megpróbálom megoldani a Bagoly által feladott leckét.
Elkezdtem vele "dolgozni". Nem hiszek a retorzió, a negatív erősítés erejében, ebből fakadóan nem is alkalmazom, s sajnos nem is vagyok egy túlságosan határozott, szigorú kutyás sem. Számomra az út mindig a belátáson, és a pozitív megerősítésen keresztül vezet, mégha sokszor az a hosszabb, az a nehezebb út, akkor is. Bagoly esetében hihetetlenül nehéz volt az indulás, hiszen ki kellett lépnem a védelmi zónámból, Bagoly viszont még mindig az ő ugrálva csipkedős, harapós verziójában adta el a figyelem iránti vágyát. Gondoltam, hogy az jó irány lehet, ha megtanulunk ülni, hiszen azt minden kutyának tudnia kell, s a tanuláshoz motivációként kapcsolom a simogatást, szeretetet, amikor ugrál, akkor "nem szeretem". Bagoly szerencsémre okos fiú, s nagyjából a harmadik-negyedik lecke után elkezdte érteni, hogy mi mivel függ össze, s enyhült a teher is, bár ki-bevinni még mindig rémálom volt, mint ahogy az első percek is azok voltak a kifutón.
Amikor kialakult egyfajta bizalmi kötelék közöttünk, elkezdtem vele sétálni. Először rövidebb sétákat tettünk, majd hosszabbakat, mostanra lesétálunk a patakig úgy, hogy ha nem fognám a pórázt is jönne velem, már nem húz, nem ugrál, élvezi az együttlétet, szimatolgat, felfedezi a világot. De közben mindig az egyik szeme rajtam van, ha hívom, elsőre ott terem, semmi, még egy a kerítésnél őrjöngve ugató kutya vagy egy izgalmas szag sem térítheti el ettől. Az úton való átkelés még nem megy tökéletesen, de talán lassan megérti azt is, hogy ott nem azért állunk meg, mert játszani kell, hanem mert autók jöhetnek. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a kutya elengedve sétáltatós fajta, a saját mentett kutyáimban is nagyon sokára bíztam meg annyira, hogy erdei sétáink során el merem őket engedni, de a közelünkben lévő parkban még most sem, mert ha valami kizökkenti őket a nyugalmukból, gondolkodás nélkül, balesetveszélyes helyzetet előidézve hazamennének. Bagolynál - bevallom - a patak parti sétán, ahol csak mi vagyunk, s belátható az egész terep, néha elengedem a pórázt, hogy érezze, hogy milyen csak a láthatatlan kötelékben sétálni. Ő is figyel rám, én is figyelek rá, s közben mindkettőnk arcára hatalmas vigyor ül. Ő szabad, én meg már nem rettegésként élem meg a vele való találkozást.
 |
| Léna és Bagoly |
A kifutós munkánk is lassan beérik, de ehhez az kell, hogy mindenki, aki Tárnokra jár, erősítse benne ezt: mostanra tökéletesen tud ülni parancsra, s megtanult labdázni is. (Az elején egyáltalán nem értette, hogy miért akarom a szájába tenni a teniszlabdát, mostanra már elfut érte, visszahozza vagy a szájában tartva rohangál körülöttem önfeledten.) Egyre élvezetesebb a vele való lét, s bár még mindig van, hogy felugrál, de amint szól az ember, hogy azt nem szabad, s megkéri, hogy üljön le, mosollyal az arcán dobja le a hátsóját a földre, és várja a jutalmat, ami "csak" egy simogatás.
Neki azonban mégis mindennél többet ér.
Bagoly domináns, inkább egyedüli kutyának való. Hozzáértést igényel, de egyszer tökéletes, bújós kutya válik belőle, aki végleg elhagyja a felugrálást, nem okoz túlcsorduló szeretetből fájdalmat senkinek, s boldog, gazdis kutya lesz.
